Múlthét szerdán kivették az orr- és garatmandulámat. Nagyon féltem. Állandóan azt kérdezgettem anyától „Ugye fel fogok ébredni?”. Édesanyám erre mindig azt felelte „Ne kérdezz ilyen butaságokat! Persze hogy fel fogsz ébredni!”. Én akkor se nyugodtam meg. 

Először Keszthelyre mentünk. Ott írtak föl gyógyszereket, és azt mondták, hogy jöjjünk vissza kéz hét múlva. Ez így volt háromszor-négyszer. Utána, amikor már látta mandulámat a doktor néni, (aki nagyon kedves volt és Rita, mint anya) azt mondta, hogy menjünk el Zalaegerszegre, mert csak ott tudnak megműteni, mert Keszthelyen megszűnt az osztály. Anya – természetesen - „nagyon boldog” volt.

Amikor először mentünk Zalaegerszegre akkor nagyon izgultam, hogy milyen a doktor bácsi, és persze hogy mennyit kell várni. Az orvos nagyon kedves és vicces volt. Kérdezett a kürt mechanikájáról, jól elbeszélgettünk. Utána rátért a tárgyra. Megvizsgált és azt kérdezte, hogy „Mikor lenne jó a műtét?” Anya erre azt válaszolta „Minél korábban.” Azt mondta, hogy legközelebb a hétfőre van hely (péntekről beszélünk) de akkor csak a 6. lennék viszont szerdán a 3.  Anya az utóbbit választotta.

A műtét előtti napon, kedden el kellet még egyszer menni a papírmunka miatt és az altatóorvos miatt. Mivel az altató doktor bácsi csak 2-től volt egy kicsit elmentünk sétálni a városba. Természetesen volt könyvesbolt és persze berángattam anyát. Mivel ilyen boltokból nem lehet üres kézzel kijönni – még ha meg is beszéltük, hogy úgy lesz - kaptam egy könyvet. A címe: Walter Scott: Oroszlán szívű Richárd. Utána még vártunk egy picit (sokat). Kettőre volt kiírva az altatóorvos fél háromkor jött meg. Elmondta mi, hogy lesz, és mikor.

Hazamentünk. Nagyon izgultam. Alig tudtam elaludni. Végül csak sikerült. Negyed 8-ra kellet ott lenni. Ott is voltunk. Megmutatták a szobánkat. Nagyon szép és otthonos volt. Bár mondjuk 2 nap után kicsit más volt a véleményünk… Átöltöztem. Fel kellet vennem egy háló kabátot, és a pizsama nadrágom. Nagyon izgultam. Olvastam. A könyv címe a Haló itt Puskás! volt.

Bejött egy nővérke és adott egy úgy nevezett „bátorító” gyógyszert. Arra emlékszem, hogy azt mondtam anyának: „Úr Isten, neked négy szemed van!” A többit csak anya után tudom. Ezt mondtam: „Jézusom, anya! Hogy lett neked 12 ujjad?” „Nekem széthasadt a kezem! Azt hittem a mandulámat műtik nem a kezem!” De azért elsoroltam a Telekom Veszprém játékos keretét, egytől-egyig.

Ezután megint emlékszem a történésekre. Bejött egy  bácsi és betolt a műtőbe. Itt már nem féltem, nagyjából azt sem tudtam mi történik velem. Kérdeztek a suliról. Hogy mi a kedvenc tárgyam, meg milyen tanuló vagyok. Mondtam, hogy a magyar, és a matek, és hogy jó tanuló vagyok csak matekból, becsúszott egy hármas. Utána bejött a főorvos, és kaptam egy maszkot, innentől nem emlékszem semmire.

Felébredtem. Arra emlékszem, hogy ordítottam, és vizet kértem. Aztán újra elaludtam. Utána már ihattam. Akkor még nagyon fájt. Kaptam fájdalomcsillapítót és infúziót is. Valamivel jobb lett. Bekapcsoltuk a TV-t. De így is nagyon unatkoztunk. Nem volt kedvem semmihez. Olvasni sem Tv-t nézni se, semmihez. Mikor felébredtem anyától kaptam egy csomagot, mikor kibontottam ott volt előttem az a könyv, amivel már egy ideje szemezek, Fekete Istvántól –persze- a Vadászok.

Aztán egy sokszor hívtak minket telefonon. Azzal, valamivel jobb lett. Mi is sokszor hívtuk apát, mert ő egyedül volt itthon. Nagyon hiányzott. A két nap 2 hétnek tűnt, lassan telt az idő. Általában olyan hajnali 5-kor felébredtem, majd 10 perc múlva vissza aludtam, még egy másfél órát. Utána reggeliztünk az 1. napon nem ehettem, a második napon viszont már igen. Mivel nem tudtam lenyelni a reggelit ezért anya lement a büfébe és vett nekem fagyit, joghurtot és sütit. Azt persze le tudtam nyelni.

Utána tovább unatkoztunk. Néztük tovább a televíziót, kártyáztunk sokat, beszélgettünk.  Míg végül elérkezett a megváltás. Megjött a doktor bácsi, és mondta, hogy mehetünk haza. Amitől még nagyon féltem, kivették a branült a bal karomból. Egyáltalán nem fájt J Végül 11 óra felé megjött apa!

Elindultunk haza hosszú út állt előttünk Zalaegerszegről Sümegprágára. De csak hazaértünk. Mindennél jobb érzés volt. Újra itthon lenni.

Sajnos még a mai napig is fáj a torkom, de már nem, annyira, mint amennyire egy héttel ezelőtt fájt. Már 1-el kevesebb fájdalomcsillapítót kell bevenni naponta mint amennyit először kellet. De akkor se mehetek már sajnos ebben a hónapban suliba, közösségbe. Tegnap díszítették a tojásfát a többiek, oda sem mehettem sajnos. L  Az egyik barátomtól Valente Bálinttól kérdezem a leckét. Itthon anyával tanulunk.

 Szünet után szerencsére már mehetek iskolába.